The Holy See
back up
Search
riga
AZ EGYHÁZI TÖRVÉNYKÖNYV
 
ELŐSZÓ

A korai egyház időszakától fogva szokás volt egybegyűjteni a szent kánonokat, hogy különösen a szent szolgálatot teljesítő személyek könnyebben megismerhessék, alkalmazhassák és követhessék őket, hiszen „egy papnak sem szabad tudatlanságban lennie a rá vonatkozó kánonok felől'”. Erre figyelmeztetett már Coelestinus pápa Apulia és Calabria püspökeihez írt levelében (429. július 21. Vö. Jaffé 2. kiadás, n. 371; Mansi IV, col. 469); ezzel egybehangzóan beszél a IV. Toledói Zsinat (633), amely a vizigótok országában az arianizmustól megszabadult egyház fegyelmének helyreállítása után elrendelte, hogy a „papok ismerjék a Szentírást és a kánonokat”, mivel „a tudatlanságot, minden tévedés forrását, különösen az Isten papjainak kerülniük kell” (25. kán.: Mansi X, col. 627).

Valóban, az első tíz évszázad során az egyházi törvényeknek szinte számtalan gyűjteménye jelent meg, melyeket többnyire magánúton állítottak össze, és amelyek elsősorban a zsinatok és a római pápák előírásait tartalmazták más, kisebb jelentőségű forrásokból merített szabályokkal együtt. A nemritkán egymásnak ellentmondó gyűjteményeknek és szabályoknak ezt a halmazát a XII. század közepén Gratianus szerzetes - ugyancsak magánkezdeményezéssel - a törvények és gyűjtemények összhangjává szerkesztette össze. Ez az összehangoló mű, melyet később Decretum Gratianinak neveztek, alkotja az első részét annak a nagy egyházi törvénygyűjteménynek, amely Iustinianus császár Corpus Iuris Civilisének mintájára a Corpus luris Canonici nevet viseli, és amelybe a kánonjog szakértőinek, a glosszátoroknak közreműködésével bekerültek azok a törvények is, amelyeket mintegy két évszázad során a római pápák legfőbb tekintélyével bocsátottak ki. Ez a Corpus a korábbi szabályokat tartalmazó Decretum Gratianin kívül magában foglalja IX. Gergely Liber Extra, VIII. Bonifác Liber sextus c. gyűjteményét, valamint a Clementinae c. kollekciót, vagyis V. Kelemennek XXII. János által kiadott gyűjteményét, továbbá XXII. János Extravagantes c. gyűjteményét és az Extravagantes Communes c. gyűjteményt, mely különböző pápáknak soha hivatalos kollekcióba nem foglalt dekretális leveleit tartalmazza. Az ebben a Corpusban található egyházi jog képezi a katolikus egyház klasszikus jogát, mely általában ezen a néven ismert.

A latin egyház Corpus Iurisának valamiképpen megfelel a görög egyházban a Syntagma Canonum vagy Corpus canonum Orientale.

A későbbi törvényeket, különösen azokat, melyeket a Trentói Zsinat a katolikus megújulás idején hozott, és amelyeket aztán a római kúria különféle központi hatóságai adtak ki, sohasem szerkesztették egyetlen gyűjteménybe. Ez volt az oka annak, hogy a Corpus Iuris Canoniciben nem szereplő törvények az idők során „az egymásra halmozott törvények olyan hatalmas tömegévé” duzzadtak, amelyben a sok törvény rendezetlensége, sőt bizonytalansága, haszontalansága és hézagai azt eredményezték, hogy maga az egyházi fegyelem is napról napra nagyobb veszélybe és válságba sodródott.

Ezért már az I. Vatikáni Zsinat előkészítése idején sok püspök kérte, hogy az Isten népének biztosabb és biztonságosabb lelkipásztori gondozása céljából, új és kizárólagos törvénygyűjtemény készüljön. Mivel pedig ezt a munkát zsinati tevékenységgel nem lehetett elvégezni, az Apostoli Szentszék a továbbiakban csak azoknak a szorosan egyházfegyelmi jellegű kérdéseknek az új törvényi szabályozásáról gondoskodott, amelyek igen sürgősek voltak. X. Pius pápa aztán rögtön pápaságának kezdetén felkarolta az ügyet, elhatározta az összes egyházi törvények összegyűjtését és megreformálását, és elrendelte, hogy ezt a munkát Pietro Gasparri bíboros vezetésével végezzék el.

Ennek a nagy és nehéz munkának az elvégzése során először is azt a kérdést kellett megoldani, hogy milyen legyen az új gyűjtemény külső és belső formája. Elvetették a válogatásnak azt a módszerét, mely szerint az egyes törvényeket terjedelmes eredeti szövegükben kellett volna közölni. Úgy határoztak, hogy a mai kodifikáció módszerét választják. Így a parancsot tartalmazó és kimondó szövegeket új és rövidebb formában fogalmazták meg; az egész anyagot pedig öt könyvbe rendezték, lényegében utánozva ezzel a római jog institúcióinak szerkezetét, ahol először a személyekről, aztán a dolgokról, végül pedig a keresetekről volt szó. A tizenkét évig tartó munka során közösen dolgoztak a szakértők, a tanácsadók és az egész egyház püspökei. A bevezetésben a 6. kán. az új törvénykönyv jellegét világosan meghatározza: „A törvénykönyv többnyire az eddig érvényes fegyelmet tartalmazza, bár kellő változtatásokat eszközölt rajta.” Tehát nem új jog alkotásáról volt szó, hanem főként az addig érvényes jog új módon való rendezéséről. X. Pius halála után utóda, XV. Benedek hirdette ki

1917. május 27-én ezt az egyetemes, kizárólagos, hivatalos gyűjteményt, mely 1918. május 19-től kötelező erővel rendelkezett.

Ennek a Pius- és Benedek-féle törvénykönyvnek az egyetemes jogát az általános egyetértés igazolta. Ez a jog nagyban hozzájárult korunkban az időközben tovább gyarapodó egyház lelkipásztori tevékenységének hatékony előmozdításához. Mégis az egyház külső körülményei ebben a világban, mely néhány évtized alatt oly gyors változáson ment keresztül, és az erkölcsök oly súlyos átalakulását élte át, valamint az egyházi közösség változó belső helyzete, szükségképpen azt eredményezték, hogy a kánoni törvények újabb reformja egyre sürgősebbé és kívánatosabbá vált. XXIII. János pápa világosan látta az időnek ezeket a jeleit, amikor a római egyházmegyei zsinat és a II. Vatikáni Zsinat 1959. január 25-i bejelentésével egyidejűleg meghirdette, hogy ezek az események egyben szükségszerű előkészületek is a törvénykönyv oly kívánatos megújításának megkezdéséhez.

Noha a bizottságot az Egyházi Törvénykönyv átdolgozására már az egyetemes zsinat megkezdése után, 1963. március 28-án megalakították, s az elnök Pietro Ciriaci bíboros, a titkár pedig a főtisztelendő Giacomo Violardo úr lett, ugyanabban az évben, ülésükön november 12-én a bizottság bíboros tagjai az elnökkel együtt arra a megállapodásra jutottak, hogy a tulajdonképpeni átdolgozá-si munkákat elhalasztják, mert azokat csak a zsinat befejezése után lehet megkezdeni. A megújítást ugyanis azok szerint a tanácsok és elvek szerint kellett elvégezni, amelyeket maga a zsinat határoz meg. Időközben a XXIII. János által alapított bizottsághoz utóda, VI. Pál 1964. április 17-én hetven tanácsadót osztott be, majd pedig újabb bíboros tagokat nevezett ki, és tanácsadókat hívott meg az egész világról, hogy tevékenységükkel járuljanak hozzá a munka elvégzéséhez. A pápa 1965. február 24-én új titkárt nevezett ki a bizottság számára Rai-mondo Bidagor jezsuita atya személyében, mivel Violardo főtisztelendő urat a Szentségi Kongregáció titkárává léptették elő, majd ugyanabban az évben november 17-én főtisztelendő Willy Onclin urat a bizottság helyettes titkárává nevezte ki. Ciriaci bíboros halála után az új elnök 1967. február 21-én Pericle Felici érsek lett, aki azelőtt a II. Vatikáni Zsinat főtitkára volt, és akit ugyanabban az évben június 26-án felvettek a Bíborosok Szent Kollégiumába, majd pedig elfoglalta a bizottság elnöki tisztségét. Mivel pedig a főtisztelendő Bidagor atya 1973. november 1-jén, nyolcvanadik életévében megvált a titkári tisztségtől, 1975. február 12-én Rosalio Castillo Lara szaléziánust, praecausai c. püspököt, a venezuelai Trujillo koadjutor püspökét nevezték ki a bizottság új titkárává, majd ugyanő lett 1982. május 17-én Pericle Felici bíboros hirtelen halála után a bizottság helyettes elnöke.

Már vége felé járt a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat, amikor 1965. november 20-án VI. Pál pápa személyes jelenlétében a bizottság bíboros tagjainak, titkárainak, tanácsadóinak és a titkárság tisztségviselőinek részvételével ünnepélyes ülést tartottak az Egyházi Törvénykönyv átdolgozási munkálatainak nyilvános megnyitására. Az ekkor elhangzott pápai beszéd valamiképpen megvetette az egész munka alapját, és emlékezetbe idézte, hogy a kánoni jog az egyház természetéből fakad, abban a joghatósági hatalomban gyökeredzik, melyet Krisztus adott az egyháznak, és hogy célját a lelkeknek az örök üdvösség elérésére irányuló gondozásában kell megjelölni. Megvilágítja továbbá a beszéd az egyház jogának jellegét, megvédi szükségességét a leggyakrabban előforduló ellenvetésekkel szemben, utal a jog és a kollekciók fejlődésének történetére, főként pedig rávilágít az új átdolgozás sürgős szükségességére, hogy így az egyház fegyelme megfelelően alkalmazkodjék a megváltozott körülményekhez.

A pápa ezenkívül két olyan szempontot jelölt meg a bizottság számára, amelynek az egész munkában irányadónak kell lennie. Az első, hogy nem csupán a törvények új elrendezéséről van szó, mint a Pius- és Benedek-féle törvénykönyv összeállításakor, hanem (és főként) a szabályoknak az új szellemiség és az új szükségletek szerinti megreformálásáról, noha ehhez a régi jognak kell alapul szolgálnia. A másik szempont, hogy ennek az átdolgozásnak a során gondosan szem előtt kell tartani a II. Vatikáni Zsinat határozatait és iratait, mivel bennük találhatók meg a törvényhozói megújhodás alapvonalai, akár azért, mert olyan szabályokat tartalmaznak, melyek közvetlenül új intézményekre és az egyházi fegyelemre vonatkoznak, akár pedig azért, mert a zsinat gazdag tanításának, mellyel a lelkipásztori életet megajándékozta, a kánoni törvényhozásban is meg kellett hogy legyenek a maga következményei és szükséges kiegészítései.

A pápa beszédeiben, utasításaiban és útmutatásaiban az ezt követő években is ismételten felidézte az említett két szempontot a bizottság tagjai előtt, és felsőbb irányításával, valamint folytonos figyelmével kísérte az egész munkálatot.

Hogy az albizottságok, vagyis a szakcsoportok szervezetten foghassanak munkájukhoz, szükséges volt, hogy mindenekelőtt kidolgozzák és jóváhagyják azokat az alapelveket, amelyek a törvénykönyv egész átdolgozásának útját megjelölik. A tanácsadók egy központi csoportja készítette elő annak az okmánynak a szövegét, amelyet a pápa utasítására 1967 októberében bocsátottak tanulmányozásra a püspöki szinódus általános gyűlése elé. Ott szinte egyhangúlag hagyták jóvá az alábbi elveket:1. A jog megújítása során az új törvénykönyv jogi jellegét, melyet maga az egyház társasági jellege kíván meg, feltétlenül meg kell őrizni. Ezért a törvénykönyv feladata szabályokat adni, hogy a krisztushívők keresztény életük során részesüljenek azokban az egyház által felajánlott javakban, melyek őket az örök üdvösségre vezetik. Ebből a célból tehát a törvénykönyvnek meg kell határoznia és védenie kinek-kinek a többiekkel és az egyházi közösséggel szemben fennálló jogait és kötelezettségeit, amennyiben ezek az Isten tiszteletét és a lelkek üdvösségét érintik.2. A külső fórum és a belső fórum - mely az egyház sajátossága és évszázadokon át létezett - legyen összhangban úgy, hogy a kettő összeütközését elkerüljék.3. A lelkipásztori gondozás lehető legjobb előmozdítása végett, az új jogban az igazságosság erényén kívül vegyék figyelembe a szeretet, a mértékletesség, az emberiesség, a mérséklet erényét is; ezekkel törekedjenek a méltányosságra nemcsak a törvények lelkipásztori alkalmazásában, hanem magában a törvényhozásban is, és ezért hagyják el a túl szigorú szabályokat, sőt inkább folyamodjanak buzdításhoz és meggyőzéshez ott, ahol nincs szükség a szigorú jog megtartására a közjó vagy az egyetemes egyházi fegyelem miatt.4. Hogy a legfőbb törvényhozó és a püspökök a lelkek gondozásában összehangoltan működjenek, és a pásztorok tisztsége pozitívabb módon jelenjék meg, az egyetemes törvények alóli felmentésre szóló felhatalmazások, melyek eddig rendkívüliek voltak, váljanak rendes joggá, és csak azt tartsák fenn az egyetemes egyház legfőbb hatalmának vagy más felsőbb hatóságoknak, ami a közjó miatt kivételt kíván.5. Ügyeljenek kellően arra az elvre, mely az előzőből következik, és a szubszidiaritás elve néven ismert. Ezt az egyházban annál is inkább alkalmazni kell, mert a püspökök hivatala a hozzá tartozó hatalmakkal együtt isteni jogon alapul. Ennek az elvnek segítségével a törvényhozói egység, valamint az egyetemes és általános jog fenntartásával, hangsúlyt kap annak illő és szükséges volta is, hogy a részleges jogok és a részleges végrehajtói hatalom terén számukra elismert egészséges önkormányzat révén történjék gondoskodás arról, ami különösen az egyes intézményeknek hasznos. Ugyanennek az elvnek az alapján tehát az új törvénykönyv bízza rá mind a részleges jogokra, mind a végrehajtói hatalomra azt, ami az egyetemes egyház fegyelmi egységéhez nem szükséges, hogy így kellően biztosított legyen az egészséges úgynevezett „decentralizálás”, a részekre bomlás és a nemzeti egyházak alakításának veszélye nélkül.6. Az összes krisztushívő alapvető egyenlősége és a hivatalok meg a feladatok különbözősége miatt, melyeknek alapja magában az egyház hierarchikus rendjében van, hasznos, hogy a személyek jogai megfelelő meghatározást és biztosítást nyerjenek. Ez hozzájárul ahhoz, hogy a hatalom gyakorlásának szolgálatjellege világosabban kitűnjék, alkalmazása megszilárduljon, a visszaélések pedig megszűnjenek.7. Hogy pedig ezeket az intézkedéseket gyakorlatra váltsák, szükséges, hogy különös gondot fordítsanak annak az eljárásnak a szabályozására, mely az alanyi jogok védelmére irányul. Tehát a jog megújításában ügyeljenek arra, ami ezen a területen eddig nagyon hiányzott, vagyis a közigazgatási felfolyamodásra és az igazságszolgáltatásra. Ennek érdekében szükséges, hogy világosan megkülönböztessék az egyházi hatalom különböző feladatait, vagyis a törvényhozói, a közigazgatási és a bírói feladatot, és kellőképpen meghatározzák, hogy mely szerveknek kell az egyes feladatokat gyakorolniuk.8. Az egyházkormányzat gyakorlásában a területi jelleg megtartásának elvét valamiképpen felül kell vizsgálni; úgy tűnik ugyanis, hogy az apostoli tevékenység mai szempontjai ajánlatossá teszik a személyi joghatósági egységeket. Ezért az új jogban ki kell mondani azt az elvet, amely szerint kormányzás szempontjából Isten népének részeit általános szabályként területileg kell meghatározni; de semmi akadálya ne legyen annak, hogy ahol a hasznosság indokolja, legalább a területi elvvel egyidejűleg, más elveket is el lehessen fogadni a hívő közösség meghatározásának ismérveként.9. A kényszerítő jogot illetően, melyről az egyház mint külső, látható és független társaság nem mondhat le, a büntetések legyenek általában utólag kimondandóak, és csak a külső fórumon mondják ki és engedjék el őket. Az önmaguktól beálló büntetéseket kevés esetre korlátozzák, és csak igen súlyos büntetendő cselekményekre róják ki őket.10. Végül, amint mindenki egyhangúlag elismeri, a törvénykönyv új felosztási rendszerét, melyet a megújítás megkíván, kezdettől fel lehet ugyan vázolni, pontosan meghatározni és eldönteni azonban nem lehet. Ezt tehát csak akkor lehet elvégezni, ha az egyes részeket már kellően átdolgozták, sőt csak akkor, amikor már majdnem az egész munka befejezést nyert.

Ezekből az elvekből, melyekhez az új törvénykönyv kidolgozásának igazodnia kellett, világosan kitűnik, hogy folytonosan alkalmazni kellett a II. Vatikáni Zsinatnak az egyházról szóló tanítását, tudniillik azt a tanítást, mely kimondja, hogy Krisztus titokzatos testének nem csupán a külső és társadalmi vonatkozásaira kell figyelmet fordítani, hanem és főként a belső életére.

És valóban, az új törvénykönyv szövegének kidolgozása során a tanácsadókat ezek az elvek vezették.

Időközben a bizottság bíboros elnökének a püspöki konferenciák elnökeihez címzett 1966. január 15-én kelt levele útján az egész katolikus világ püspökei felkérést kaptak arra, hogy terjesszék elő kívánságaikat és javaslataikat magáról a készülő új jogról, valamint arról a módról, hogy hogyan lépjenek egymással megfelelő kapcsolatba a püspöki konferenciák és a bizottság annak érdekében, hogy az egyház javára a lehető legszorosabb együttműködést alakítsák ki ebben a tekintetben. Ezenkívül felkérték őket, hogy küldjék el a bizottság titkárságához azoknak a kánonjogi szakértőknek a nevét, akik a püspökök megítélése szerint a leginkább kiemelkednek tanítás dolgában az illető vidéken, s egyben jelöljék meg azt is, hogy miben jártasak különösképpen az illetők, hogy így közülük tanácsadókat és munkatársakat lehessen választani és kinevezni. És kezdettől fogva, majd a munkálatok folyamán is, valóban kineveztek a bíboros tagok mellé a bizottság tanácsadói közé a kánonjogban, a teológiában, a lelkipásztorkodásban és a világi jogban szakértelemmel rendelkező püspököket, papokat, szerzeteseket, világiakat az egész keresztény világból, hogy munkájukkal hozzájáruljanak az új Egyházi Törvénykönyv elkészítéséhez. A munkálatok egész ideje alatt tagként, tanácsadóként és más munkatársként az öt világrész 31 országából származó összesen 105 bíboros, 77 érsek és püspök, 73 világi pap, 47 szerzetes pap, 3 szerzetesnő és 12 világi vett részt a bizottság munkájában.

Már a II. Vatikáni Zsinat utolsó ülése előtt, 1965. május 6-án magánjellegű ülésre hívták össze a bizottság tanácsadóit. Ezen a Szentatya hozzájárulásával a bizottság elnöke három alapvető kérdést terjesztett eléjük tanulmányozásra. A kérdések a következők voltak: egy törvénykönyv készüljön-e vagy kettő, tudniillik egy latin és egy keleti; milyen rend szerint végezzék a szerkesztés munkáját, vagyis milyen legyen a bizottságnak és a bizottság szerveinek az eljárási módja; végül pedig, hogy hogyan osszák el kellőképpen azt a munkát, amit a különböző, párhuzamosan dolgozó albizottságokra bíznak. Ezekről a kérdésekről az erre a célra alakított három csoport jelentést tett, s ezt eljuttatták a tagokhoz.

Ugyanezekkel a kérdésekkel kapcsolatban a bizottság bíboros tagjai 1965. november 25-én megtartották második ülésüket. Ezen felkérték őket, hogy válaszoljanak bizonyos idevonatkozó kételyekre.

Az új törvénykönyv beosztási rendszerét illetően a tanácsadók központi csoportja 1967. április 3-7-ig tartó gyűlésének kívánságára szerkesztettek egy irányelvet, melyet a püspöki szinódus elé kellett terjeszteni. A szinódus ülése után hasznosnak látszott 1967 novemberében a tanácsadókból egy különleges csoportot alakítani, amely a beosztási rendszer tanulmányozásával foglalkozott. Ennek a csoportnak 1968. április elején tartott ülésén mindnyájan egyetértettek abban, hogy az új törvénykönyvbe nem kell felvenni sem a szó szoros értelmében vett liturgikus törvényeket, sem a boldoggá és szentté avatásra vonatkozó szabályokat, sem pedig az egyház külső kapcsolataival összefüggő normákat. Mindenki egyetértett abban is, hogy az Isten népéről szóló részben kell elhelyezni az összes krisztushívők személyi jogállására vonatkozó anyagot, és külön kell tárgyalni azokról a hatalmakról és felhatalmazásokról, amelyek a különböző hivatalok és feladatok gyakorlásával kapcsolatosak. Végül mindnyájan megegyeztek abban is, hogy az új törvénykönyvben nem tartható meg teljesen a Pius- és Benedek-féle törvénykönyv könyvek szerinti beosztása.

A bizottság bíboros tagjainak 1968. május 28-án tartott harmadik ülésén a bíboros atyák a lényeget illetően jóváhagyták azt az ideiglenes elrendezést, amely szerint a már előzőleg megalakított szakcsoportok az alábbi új beosztást nyerték: „A törvénykönyv beosztási rendszere”, „Általános szabályok”, „A szent hierarchia”, „A tökéletesség intézményei”, „A világiak”, „A természetes és jogi személyek általában”, „A házasság”, „A szentségek a házasság kivételével”, „Az egyházi tanítóhivatal”, „Az egyházi vagyonjog”, „Az eljárások”, „Büntetőjog”.

„A természetes és jogi személyek” nevű csoport (később ugyanis így nevezték) által tárgyalt témák az „Általános szabályok” című első könyvbe kerültek. Ugyancsak hasznosnak látszott egy csoportot alakítani „A szent helyek és idők, valamint az istentisztelet” néven. Más csoportok nevét a tágabb feladatkörre való tekintettel megváltoztatták: „A világiak” nevű csoport „A hívők jogai és társulásai, valamint a világiak” nevet kapta; „A szerzetesek” elnevezésű csoport később „A tökéletesség intézményei”, majd „Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalommal megszentelt élet intézményei” néven szerepelt.

Röviden meg kell emlékeznünk annak a módszernek főbb elemeiről, amelyet az átdolgozási munka során több mint 16 éven át alkalmaztak: az egyes csoportokban tömörült tanácsadók a legnagyobb odaadással végezték kiváló munkájukat, egyedül az egyház javát tartva szem előtt mind a saját szövegtervezetük egyes részeivel kapcsolatos vélemények írásbeli előkészítése során, mind a meghatározott időközönként Rómában tartott ülések alatti megbeszéléseken, mind azoknak a megjegyzéseknek, véleményeknek és javaslatoknak a tanulmányozásában, melyek az illető szövegtervezetről a bizottsághoz érkeztek. Az eljárási mód a következő volt: az egyes tanácsadóknak, akik nyolc és tizennégy közötti számban alkották az egyes szakcsoportokat, megjelölték azt a témát, amit a hatályos törvénykönyvből kiindulva átdolgozásnak kellett alávetni. A kérdések tanulmányozása után mindegyikük eljuttatta írásbeli véleményét a bizottság titkárságának; ennek egy példányát átadták a referensnek, és ha volt elég idő, a csoport összes tagjainak is. A tanulmányi üléseken, melyeket a munkanaptár szerint Rómában kellett tartani, a csoport tanácsadói összejöttek, és a referens előterjesztése alapján az összes kérdéseket és javaslatokat addig elemezték, amíg a kánonok szövegét részleteiben is szavazással meg nem határozták és szövegtervezetté nem szerkesztették. Az ülésen a referensnek egy tisztségviselő volt segítségére, aki a jegyző feladatát látta el.

Az ülések száma csoportonként nagyobb vagy kisebb volt a konkrét témák szerint. A munkálatok évekig eltartottak.

Főként a későbbi időszakban voltak bizonyos vegyes csoportok is, melyeket azért alakítottak, hogy a különböző csoportokból egyes tanácsadók összejöjjenek, és megvitassák azokat a témákat, amelyek több csoportot közvetlenül érintettek, és így közös megegyezéssel kialakított döntést kívántak.

Mikor a szakcsoportok munkájának eredményeként egyes szövegtervezetek kidolgozása elkészült, konkrét útmutatásokat kértek a legfőbb törvényhozótól arra nézve, hogy ezek után milyen utat kövessenek a munkában; ez az út pedig az akkor adott szabályok szerint a következő volt:

A szövegtervezeteket a magyarázó jelentéssel együtt elküldték a pápának, aki eldöntötte, hogy át lehet-e térni a vélemények kikérésére. Ennek az engedélynek az elnyerése után a kinyomtatott szövegtervezeteket alávetették az egész világ püspökei, valamint más tanácsadó szervek (vagyis a Római Kúria központi hatóságai, az egyházi egyetemek és fakultások, továbbá az egyetemes rendfőnökök szövetsége) vizsgálatának, hogy ezek a szervek, józanul meghatározott - hat hónapnál nem rövidebb - időn belül igyekezzenek véleményt nyilvánítani. Egyszersmind elküldték a szövegtervezeteket a bizottság bíboros tagjainak is, hogy a munkának ebből az állapotából kiindulva tegyék meg általános és részletekre vonatkozó megjegyzéseiket.

A szövegtervezeteket az alábbi sorrendben bocsátották véleményezésre: 1972-ben „A közigazgatási eljárás” című tervezetet; 1973-ban a „Büntető rendelkezések az egyházban”; 1975-ben „A szentségek”; 1976-ban „A jogok védelme érdekében való eljárás módja, vagyis az eljárások”; 1977-ben „Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalommal megszentelt élet intézményei”; az „Általános szabályok”; „Az Isten népe”; „Az egyház tanítói feladata”; „A szent helyek és idők, valamint az istentisztelet”; „Az egyházi vagyonjog” című tervezetet.

Kétségtelen, hogy az átdolgozott Egyházi Törvénykönyvet nem lehetett volna megfelelően előkészíteni a nélkül a felbecsülhetetlen értékű és folytonos együttműködés nélkül, amelyet a püspököktől és a püspöki konferenciáktól küldött nagyszámú és igen nyomós, főként lelkipásztori jellegű megjegyzés jelentett a bizottságnak. A püspökök ugyanis igen sok írásbeli megjegyzést készítettek, mégpedig mind általában, a szövegtervezetek egészére vonatkozóan, mind pedig a részleteket illetően, az egyes kánonokkal kapcsolatban.

Nagyon hasznosak voltak ezenkívül azok a megjegyzések is, amelyeket az egyház központi kormányzatával kapcsolatos tapasztalataik alapján a szent kongregációk, a Római Kúria bíróságai és más intézményei tettek, valamint azok a tudományos és technikai javaslatok és ajánlások, melyeket a különböző iskolákhoz tartozó és különféle gondolkodású egyházi egyetemek és fakultások terjesztettek elő.

A bizottsághoz küldött összes általános és részletekre vonatkozó megjegyzések tanulmányozása, vizsgálata és testületi megvitatása fárasztó és hatalmas munkával járt. Ez hét éven át tartott. A bizottság titkársága aprólékos pontossággal gondoskodott arról, hogy elrendezzék és egységbe foglalják a megjegyzéseket, javaslatokat és ajánlásokat, melyeket előbb a tanácsadóknak küldtek el tüzetes vizsgálatra, majd a tíz szakcsoport testületi munkaülésein vitára bocsátották őket.

Nem volt olyan megjegyzés, amit ne a legnagyobb figyelemmel és gondossággal értékeltek volna. Akkor is így tettek, amikor egymással ellentétes megjegyzésekről volt szó (ami nem volt ritka eset). Ezeknek nem csupán a szociológiai súlyát (vagyis az őket előterjesztő tanácsadó szervek vagy személyek számát) tartották szem előtt, hanem főként hittani és lelkipásztori értékét, összhangját a II. Vatikáni Zsinat tanításával és alkalmazási szabályaival, valamint a pápai tanítóhivatallal, továbbá azt, hogy sajátosan technikai és tudományos szempontból kellően megfelelnek-e a kánoni jogrendszernek. Sőt, valahányszor kétség merült fel, vagy különösen fontos kérdésekről tárgyaltak, ismét kikérték a bizottság teljes ülésen egybegyűlt bíboros tagjainak véleményét. Más esetekben pedig, a megbeszélés sajátos tárgyára való tekintettel véleményt kértek a Hittani Kongregációtól és a Római Kúria más központi hatóságaitól is. Végül a püspökök és a többi tanácsadó szervek kérésére vagy javaslatára is sok javítást és változtatást hajtottak végre a korábbi szövegtervezetek kánonjain. Így azután egyes szövegtervezeteket teljesen megújítottak vagy átjavítottak.

Ezért a szövegtervezetek átdolgozása után a bizottság titkára és a tanácsadók újabb nehéz munkába fogtak. Gondoskodni kellett ugyanis a szövegtervezetek belső összehangolásáról, terminológiai egységének biztosításáról, különösen jogtechnikai szempontból, a kánonok rövid és jól megszerkesztett szabályokká alakításáról, továbbá a beosztási rendszer végső megállapításáról, hogy így a különböző csoportok által készített szövegtervezetek egyetlen és minden részében összefüggő törvénykönyvvé egyesüljenek.

Az új beosztási rendszer, mely a munka fokozatos érlelődésével szinte magától bontakozott ki, két alapelvre épül. Ezek egyike a központi csoport által előzetesen meghatározott általánosabb elvekhez való hűség, másika pedig az a gyakorlati szempont, hogy az új törvénykönyvet ne csupán a szakértők, hanem a lelkipásztorok és az összes krisztushívők is könnyen megérthessék és használhassák.

Az új törvénykönyv tehát hét könyvből áll. Ezek címe: Általános szabályok, Az Isten népe, Az egyház tanítói feladata, Az egyház megszentelői feladata, Az egyház anyagi javai, Büntető rendelkezések az egyházban, Az eljárások. Noha már a régi és az új törvénykönyv egyes könyveinek címe közti különbség is eléggé jelzi a két rendszer közti különbséget, a beosztási rendszer megújítása mégis sokkal inkább a részekből, szakaszokból, címekből és ezek felirataiból tűnik ki. Mindenesetre biztosnak tekinthetjük, hogy az új elrendezés a régivel szemben nem csupán a kánonjog anyagának és sajátos jellegének felel meg jobban, hanem - és ez a fontosabb - jobban eleget tesz a II. Vatikáni Zsinat egyházról szóló tanításának és azoknak az ebből fakadó elveknek, melyeket az átdolgozás kezdetén tűztek ki célul.

Az egész törvénykönyv nyomtatott szövegtervezetét 1980. június 29-én Szent Péter és Pál apostol ünnepén adták át a pápának, aki elrendelte, hogy küldjék el végleges átvizsgálás és ítéletalkotás céljából a bizottság minden bíboros tagjának. A pápa pedig, hogy még nyilvánvalóbbá tegye az egész egyház részvételét a munkálatoknak ebben az utolsó szakaszában is, elrendelte, hogy további tagokat osszanak be a bizottságba: a püspöki konferenciák vagy a püspöki konferenciák tanácsai, illetve csoportjai javaslatára az egész egyházból kiválasztott bíborosokat és püspököket is. Ezzel a bizottság tagjainak száma 74-re emelkedett. Ezek a tagok 1981 elején igen sok megjegyzést küldtek be, melyeket a bizottság titkársága az egyes szóban forgó témákban különösképpen jártas szakértők közreműködésével gondos vizsgálatnak, szorgalmas tanulmányozásnak és testületi megvitatásnak vetett alá. A megjegyzések összefoglalását a titkárság és a tanácsadók válaszaival együtt 1981 augusztusában megküldték a bizottság tagjainak.

Az új törvénykönyv teljes szövegének megvitatására és a róla való végleges szavazásra összehívott teljes ülést a pápa utasítására, 1981. október 20-28-ig tartották a püspöki szinódus termében. Ekkor főként hat nagyobb súlyú és jelentőségű kérdésről folyt megbeszélés, de más olyan kérdésekről is, amelyek felvetését legalább tíz atya kérte. A teljes ülés végén a következő kérdést tették fel: Elfogadják-e az atyák, hogy az Egyházi Törvénykönyv szövegtervezetének a teljes ülésen történt megvitatása és a rajta elvégzett javítások után, a teljes ülésen többségileg megszavazott megjegyzések bevezetésével és a többi megjegyzés figyelembevételével, a stílus és a latin nyelvezet átcsiszolása után (mindezeket az elnökre és a titkárságra bízva), ezt a tervezetet arra méltassák, hogy mielőbb a pápa elé terjesszék, a belátása szerinti időben és módon való kiadás céljából? Az atyák egyhangúlag azt válaszolták: elfogadjuk.

A törvénykönyv így átdolgozott és jóváhagyott teljes szövegét, melyet az Egyházi Alaptörvény tervezetéből vett és anyaguknál fogva a törvénykönyvbe iktatandó kánonokkal is kibővítettek, és latin nyelvezet szempontjából is átcsiszoltak, végül kinyomtatták, és 1982. április 22-én átnyújtották a pápának, hogy a kihirdetésre sor kerülhessen.

A pápa pedig néhány szakértő segítségével és az Egyházi Törvénykönyvet Átdolgozó Pápai Bizottság helyettes elnökének meghallgatásával, ezt az új tervezetet személyesen átjavította, és mindent éretten mérlegelve elrendelte, hogy a törvénykönyvet 1983. január 25-én kell kihirdetni, annak az első bejelentésnek az évfordulóján, amelyet XXIII. János pápa tett a törvénykönyv átdolgozásáról.

Mivel így az erre alapított pápai bizottság közel húsz év elteltével a rábízott igen nehéz feladatot szerencsésen elvégezte, most a lelkipásztorok és a krisztushívők rendelkezésére áll az egyház legújabb joga. Nem hiányzik belőle az egyszerűség, az áttekinthetőség, a belső összhang és az igazi jogi tudományosság, mivel pedig a szeretet, a méltányosság, az emberiesség sem idegen tőle, és teljesen átjárja a valódi keresztény szellem, igyekszik megfelelni az egyház Istentől adott külső és belső jellegének, és egyszersmind gondoskodni kíván az egyház feltételeiről és szükségleteinek kielégítéséről a mai világban. Függetlenül attól, hogy a mai emberi társadalom nagyon gyors változásai miatt egyes szabályok már a kodifikáció idején vesztettek tökéletességükből, és később új átdolgozásra szorulnak majd, elmondható, hogy az egyház az erők olyan gazdagságával rendelkezik, hogy az elmúlt századokhoz hasonlóan, képes ismét rátalálni élete törvényei megújításának útjára. Most azonban már nem lehet tudatlanságban lenni a törvényt illetően; a lelkipásztoroknak biztos szabályok állnak rendelkezésükre szent szolgálatuk gyakorlásának helyes irányításában; mindenki számára adott a lehetőség jogainak és kötelességeinek megismerése, s így elzárul az önkényes cselekvés útja; az egyházi fegyelemben a törvények hiánya miatt esetleg fellépett visszaélések könnyebben kiirthatók és megelőzhetők lesznek; az egész apostoli tevékenység pedig, az intézmények és a kezdeményezések, valódi alappal rendelkeznek a serény indulásra és az előrehaladásra, mert az egészséges jogi rendezés teljességgel szükséges ahhoz, hogy az egyházi közösség eleven legyen, erősödjék és virágozzék. A Boldogságos Szűz Mária, az egyház anyja, jegyese Szent József, az egyház védőszentje, valamint Szent Péter és Pál közbenjárására adja meg ezt a jóságos Isten.
top