Bevezetés, Az Egyházi Törvénykönyv

AZ EGYHÁZI TÖRVÉNYKÖNYV

BEVEZETÉS

Amikor II. János Pál pápa 1983. január 25-én hivatalosan kihirdette az új Egyházi Törvénykönyvet, ezt a lépést „történelmi tettnek” nevezte. A törvénykönyv tanulmányozása meggyőzi az olvasót arról, hogy ez a kijelentés nem túlzó.

A szövegből világosan kirajzolódik az egész új törvényhozás legfőbb indítéka és szándéka, melyet a törvénykönyv utolsó szavaival így fejezhetünk ki leghívebben: „a lelkek üdvösségének... az egyházban mindig a legfőbb törvénynek kell lennie.”

Az új törvénykönyv pontosan követi a II. Vatikáni Zsinat tanítását, szövegének alapját is jelentős mértékben ennek a zsinatnak az okmányai képezték. Nem csupán a lényeget illetően vagy egy-egy kifejezés tekintetében támaszkodnak az új kánonok a zsinatra, hanem sokszor szó szerint át is veszik a zsinati szövegeket. Olyan törvényszöveggel állunk tehát szemben, amely egységes és világos hittani alapon nyugszik. Valószínűleg ez ennek a kánonjogi törvénykönyvnek a legfőbb újdonsága. Soraiban gyakorta megtalálhatjuk az egyház hierarchikus közösségként való ábrázolását, az egyházzal való közösség különböző fokozatairól szóló tanítást, a kollegialitás eszméjét vagy azt az elvet, hogy az egyetemes egyház a részegyházakban és a részegyházakból áll. Az egyházról a törvénykönyv úgy beszél, mint Isten népéről, melynek hármas - kormányzói, tanítói, megszentelői - feladata van.

Ugyancsak a zsinat szellemének hatása, hogy az új törvénykönyv határozottan lelkipásztori beállítottságú. Ez volt azoknak a pápáknak a kifejezett kívánsága is, akik a törvénykönyv majd negyedszázados átdolgozási munkálatai során külön útmutatásaikkal is ismételten belefolytak az előkészületekbe. Számos olyan kánont találunk, mely közvetlenül a lelkipásztori tevékenységgel foglalkozik. De még több azoknak a törvényeknek a száma, amelyeknek alapeszméje, indítóoka ez a lelkipásztori irányulás. Jellemző ez a törekvés Az Egyházi Törvénykönyvnek azokra a részeire is, ahol a szó szoros értelmében vett lelkipásztorkodástól távolabb álló kérdésekről van szó.

Az olyan nagy események előtt, mint egy új törvénykönyv kihirdetése, sajátos magatartási forma szokott felbukkanni. Kitért erre a jelenségre VI. Pál pápa is, aki 1966. augusztus 17-én mondott beszédében a kánonjognak az egyházban való szükségességéről szólva a következőket mondotta: „.. .ha az egyház látható, hierarchikus társaság, mely az üdvösség szolgálatára kapott küldetést, melyet csakis egyértelműen és meghatározottan lehet megvalósítani, és őrzője egy olyan igének, melyet szigorúan kell őrizni és apostoli módon kell terjeszteni, ha felelős a saját híveinek üdvösségéért és a világ evangelizálásáért, akkor nem mondhat le arról, hogy következetesen a kinyilatkoztatásból, valamint belső és külső életének mindenkori szükségleteiből levezetett törvényeket alkosson magának. Az úgynevezett »juridizmus« lehetséges hátrányai ellen az orvosság nem annyira az egyházi törvény eltörlése, mint inkább a tökéletlen vagy korszerűtlen kánoni előírásoknak más, jobban megfogalmazott kánoni előírásokkal való helyettesítése. Aki elfogultságában ellenszenvet táplál az egyházi törvénnyel szemben, abban nincs meg az igazi sensus Ecclesiae” (AAS 58, 1966, 801).

Az új Egyházi Törvénykönyv nyelvezete - a mű keletkezését meghatározó alapvető tényezőknek megfelelően - egyszerre kívánt hű lenni a zsinat teológiai terminológiájához, alkalmazkodni a lelkipásztori szükségletekhez, és eleget tenni a jogi szakszerűség követelményeinek. A kánonok latinsága az 1917-es törvénykönyvhöz képest egyszerűbbé vált, de megőrizte azt a sajátos pontosságát, melynek érzékeltetése a modern nyelvekre való fordítás során különleges nehézséget okoz.

A magyar fordításnak ezenkívül egy másik jelentős akadályt is le kellett küzdenie. Ez pedig a magyar kánonjogi nyelv viszonylagos kiforratlansága volt. A magyar világi jogéletben, különösen a törvényhozásban a latinnyelvűség egyeduralma tovább tartott, mint Európa más országaiban. Ez jogi nyelvünkben is nyomot hagyott. Egyrészt meghatározta a szaknyelv fejlődési irányát, másrészt negatív jelenségeket is eredményezett. A magyar jogi nyelv nemzetközi mértékkel mérve is kiemelkedett a vadhajtások kifejlődésének tekintetében. Jogi tudományos műnyelvünkben igen sűrűn előfordultak latinizmusok és germanizmusok, gyakran „megjelentek a szó szerinti fordítás elkerülhetetlen stilisztikai, néha még nyelvtani nehézségei is, ami magától értetődő” (KOVÁCS F., A magyar jogi terminológia kialakulása, Bp. 1964, 6-7). A jogi nyelv tisztulásának és magyarosodásának folyamatában kánonjogi nyelvünket bizonyos késés jellemzi. Ennek okai nyilvánvalóak. Az egyetemes egyházi törvényhozás nyelve a latin. A papnevelő intézetek keretében működő hittudományi főiskoláinkon - és ez a kánonjog oktatásának legjellemzőbb színhelye - az egyházjogi oktatás nyelve vagy legalább tankönyve egészen az 1960-as évek második feléig latin volt. Egyházmegyei törvényhozásunkban (zsinati határozatok) a magyar nyelv csak az

I. világháború után foglalta el teljesen a latin helyét. Noha a bíráskodás nyelvének a reformkor óta a magyarországi szentszékeknél is a magyarnak kellett lennie (1844: II. tc. 6. §), Esztergomban pl. a szentszéki regisztert 1880-ig latinul vezették, csak az ítéleteket írták be magyarul. A kiegyezés után törvény engedélyezi, hogy az egyházi bíróságok maguk határozzák meg ügykezelési nyelvüket (1868: XLIV. tc. 10. §). Az I. világháború után ugyan egyházi bíráskodásunkban általános már a magyar nyelv használata, de még a II. világháború után is előfordul, hogy egy-egy peres iratot a hazai szentszékek latinul állítanak ki olyankor is, mikor az ügyet nem terjesztik fel Rómába.

A latinul tudók körének szűkülésével nem tudott teljesen lépést tartani a magyar kánonjogi nyelv fejlődése, bár a jogakadémiákon, főként pedig az egyetemeken a múlt század második felében már magyarul tanították az egyházjogot (vö. 1868: XLIV. tc. 19. §), és részben ehhez kapcsolódva magyar nyelvű kánonjogi kézikönyvek is keletkeztek (pl. Bozóky Alajos, Szeredy József, Konek Sándor, Kazaly Imre és - még a kódex után is - Kosutány Ignác és Kérészy Zoltán művei). Az 1917-es Egyházi Törvénykönyv megjelenése után a magyar kánonjogi kiadványok száma nem volt olyan nagy, hogy állandó, egységes terminológia alakulhatott volna ki. Ugyanarra az egyházjogi fogalomra egyes szerzőink más és más fordítást alkalmaztak, sokszor egy művön belül is több megoldással kísérleteztek.

A jelen fordítás a régi egyházjogban is szereplő kifejezések, jogintézmények tekintetében igyekezett figyelembe venni az eddig érvényben volt törvénykönyv jogát tárgyaló legelterjedtebb magyar nyelvű műveket. Elsősorban mint legújabb és részletesség dolgában is kiemelkedő kézikönyv, Bánk József munkája (Kánoni jog I-II, Bp. 1960-1962) szolgált terminológiai alapul, de szem előtt tartottuk ugyanennek a szerzőnek más műveit, valamint Sipos István (főleg: Katholikus egyházjog, Pécs 1928; A katolikus házasságjog rendszere a Codex luris Canonici szerint. Átdolgozta Gálos L., 4Bp. 1960; Egyházi perrendtartás köteléki, felszentelés elleni és büntető ügyekben, 3Pécs 1943), Meszlényi Zoltán (Házassági köteléki perek az egyházi bíráskodásban, Esztergom 1927), Schermann Egyed (főleg: Szerzetesjog, Pannonhalma 1927; A szerzetesjog elemei, Pannonhalma 1930) és mások magyar nyelvű, összefoglaló jellegű munkáit, továbbá a Katolikus Lexikon (I-IV, Bp. 1931-1933) megfelelő címszavait. Ugyancsak több helyen tekintetbe vettük terminológiai szempontból az utóbbi években megjelent katolikus teológiai főiskolai jegyzeteket (Személyi József, Galavits József, Cserpes Jenő munkáit).

Az 1917-es törvénykönyvnek a házasságra és a házassági perre vonatkozó részeit magyar fordításban már Meszlényi Zoltán kiadta 1927-ben (Házassági köteléki perek... 391-428). A teljes 1917-es Egyházi Törvénykönyvről is készült magyar fordítás (Kánonjogi kódex. Kézirat gyanánt, h. n., é. n.), de az egyházi használatban nem terjedt el, s nem is mentes a kánonjogilag téves magyarításoktól. Technikai és tipográfiai szempontból azonban ez a kiadás is hasznos tanulságokkal szolgál.

A törvénykönyv szövegének jellege miatt szükséges volt a II. Vatikáni Zsinat okmányai magyar fordításának (A II. Vatikáni Zsinat tanítása, Szerk. Cserháti J.-Fábián Á., Bp. 1975) állandó használata. Nemcsak kifejezések dolgában törekedtünk alkalmazkodni ehhez a kiadáshoz, hanem - bár néha némi belső fenntartással - helyesírás tekintetében is. Az „egyház” és a „katolikus egyház” név pl. kánonjogilag intézménynév, tehát nagy kezdőbetű illenék hozzá. Feltétlenül kívánatosnak látszott azonban, hogy a zsinat szövegei és a törvénykönyv magyar fordításban is összhangban legyenek egymással. Nem hagytuk figyelmen kívül a fordítás során egyes zsinat utáni egyházi jogszabályok magyar kiadását sem (pl. a liturgikus könyvekben megjelent utasításokat vagy a teológiai jegyzetek függelékében, illetve a „Pápai megnyilatkozások” c. sorozatban közölt jogszabály értékű szövegeket).

Ugyancsak állandóan szembesítenünk kellett a^terminológiát mai hazai egyházi joggyakorlatunk szóhasználatával. Ám ez sem mondható eléggé egységesnek és következetesnek.

Bizonyos pontokon össze kellett vetnünk szövegünket a hatályos magyar jogszabályok és a tudományos magyar jogi irodalom nyelvezetével és fogalmaival is.

Maga a fordítás a hivatalos latin szövegnek a Libreria Editrice Vaticana által gondozott harmadik kiadását tartja szem előtt, s figyelembe veszi azokat a javításokat is, melyeket az 1983. szeptember 22-én kiadott hivatalos jegyzék közöl (AAS 75, 1983, Pars II, Appendix).

A fordításban természetesen segítséget jelentettek a már más modern nyelveken napvilágot látott kiadások. Használhattuk már az olasz (Codice di diritto canonico. Testo ufficiale e versione italiana, Roma 1983) és a spanyol (Código de Derecho Canónico. Edición bilingüe, Madrid 1983 = BAC minor 66) fordítást, de módunk volt tanulmányozni Inge Gamplnak, a bécsi egyetem professzornőjének kézirat gyanánt készült részleges német fordítását (Texte des Codex Iuris Canonici. Für Lehrund Studienzwecke des Wahlpflichtfaches „Kirchenrecht - System” ausgewahlt und übersetzt) is. Magához a fordításhoz is alkalmazható volt ezenkívül Hugo Schwendenwein kézikönyve, mely az új törvénykönyv szinte fordításszerűen szöveghű teljes ismertetését adja (Das neue Kirchenrecht. Gesamtdarstellung, Graz 1983). Fordításunk végső átnézésekor már a teljes német és angol kiadással való egybevetésre is lehetőség volt.

Gyakran már a fordításhoz is vizsgálnunk kellett azt a szándékot, amely a törvényhozót a szöveg egyes szavainak megválasztásában vezette. Erről elsősorban a törvénykönyvet átdolgozó pápai bizottságnak a Communicationes c. folyóiratban napvilágot látott közleményeiben találunk adatokat, de figyelembe vettük a bizottság munkájának egyes szakmai részleteiről szóló más beszámolókat, tanulmányokat is. A régi törvénykönyv nyelvezetéhez képest jelentkező változtatások értékeléséhez szükség volt az 1917-es Egyházi Törvénykönyv jogi nyelvéről szóló szakirodalom, különösen Klaus Mörsdorf közismert monográfiája (Die Rechtssprache des Codex luris Canonici, Paderborn 1967) állandó szem előtt tartására is.

A fordítás során követett elvekről csupán annyit kell megjegyeznünk, hogy a törvénykönyv készítői mérlegeltek minden fogalmat, sőt minden egyes szót is, azzal a jelentésbeli gazdagsággal együtt, amit az egyes szavaknak adni kívántak. Tehát nem élhettünk a megszokott fordítói szabadsággal, s nem írhattuk körül a szigorú egyházjogi formulákat, de nem is helyettesíthettük az egyes szakkifejezéseket másokkal, melyeket találóbbnak éreztünk volna. A decretum szót pl. a terminológiai azonosság kedvéért mindig határozatnak fordítottuk, holott a perjogban bizonyos határozatokat végzéseknek is nevezhetnénk. Amikor azonban egy latin kifejezés különböző jelentéseire más-más magyar szakszó van, s ezek egyike sem használható a másik helyett a félreértés veszélye nélkül, vállaltuk a különböző szavak alkalmazását. Legfőbb irányelvünk mindezek alapján a latin szöveghez való szigorú hűség volt. A szabadabb, értelmezőbb körülírást inkább a kommentár, mint a fordítás feladatának tekintettük. Természetesen a betű szerinti hűségnek ez a kritériuma - és ez a párhuzamosan olvasható latin szöveg alapján érzékelhető - a törvénykönyv egyes részeinek megfelelően más és más módon érvényesült. A kánonoknak ugyanis ebben a törvénykönyvben két fő típusa van: a szigorúan és technikailag is jogi jellegűek, valamint a teológiai, lelkipásztori tartalmúak. Ez utóbbiak esetében a fordítás valamivel árnyaltabb, szabadabb lehetett. Ilyenkor néha az egyes latin szakkifejezéseknek megfelelő magyar teológiai műszót kellett alkalmazni az ugyanannak a latin szónak a fordítására lefoglalt magyar kánonjogi műszó helyett (pl. a votum jelentése fogadalom, de a keresztséggel kapcsolatban a vágykeresztségre utal).

Mivel ezeket a fordítási elveket követve nem mindig volt lehetséges szélesebb közönség számára is világos, de az eredeti szöveg teljes jogi értelmét is tükröző fordítási megoldásokat találni, szükségesnek tűnt, hogy külön magyarázatokat fűzzünk a szöveghez. Ez annál is inkább indokoltnak látszott, mivel a magyar egyházi köztudat - az idevonatkozó publikációk kis számából ítélve - csak szerény mértékben értesült arról a nagyszabású elméleti fejlődésről, amin az egyházi jog a zsinat óta keresztülment. Így máris jelentkeztek az új Egyházi Törvénykönyv megértésének nehézségei.

Szövegmagyarázataink rövidségre törekszenek. Csupán azokhoz a kánonokhoz fűztünk megjegyzést, ahol azt a pontos megértés, a félreértések elkerülése megkívánta. Tartózkodtunk a jogtörténeti visszapillantásoktól. Az esetleg előforduló ilyen jellegű utalásaink annak jelzésére szorítkoznak, hogy miben áll egy-egy rendelkezés újdonsága a régi törvénykönyvhöz vagy az ez ideig érvényes egyházfegyelemhez képest. Az új törvénykönyv szövegtervezeteiről és a hivatalosan kihirdetett szöveg egyes részleteiről már rendelkezésre állnak tudományos értékű kommentárok. Ezekre hivatkozunk is, hogy megkönnyítsük az érdeklődőknek a további tájékozódást.

Hangsúlyoznunk kell, hogy az Egyházi Törvénykönyv egyetlen hivatalos szövege az Apostoli Szentszék kifejezett rendelkezése folytán a latin eredeti (Normae de Latino textu Codicis luris Canonici tuendo eodemque alias in linguas convertendo, in L'Osservatore Romano 1983. január 29, 1). A fordítás a megértés szolgálatára hivatott. A tudományos magyarázat alapját tehát a latin szöveg képezi.

Az Egyházi Törvénykönyv hazai kiadásának közrebocsátásakor hálás köszönetet mondunk mindazoknak, akik ennek a kiadványnak a létrehozásában szakmai, nyelvi vagy technikai segítséget nyújtottak. Köszönetünket fejezzük ki Urbano Navarretének, a Pápai Gergely Egyetem rektorának és Julio Manzanaresnek, a Pápai Gergely Egyetem és a Salamancai Pápai Egyetem professzorának az új törvénykönyv szövegével és értelmezésével kapcsolatos szíves felvilágosításaikért; Dankó Lászlónak, a Pápai Magyar Intézet rektorának a munkához szükséges publikációk készséges és gyors rendelkezésre bocsátásáért; továbbá mindazoknak, akik a fordítás egy-egy részének átnézésében közreműködtek, megjegyzéseikkel, szempontjaikkal segítették a magyar szöveg tökéletesítését: Hollós Jánosnak, aki a Keleti Kódex átdolgozására alakult pápai bizottság tanácsadójaként szerzett tapasztalatai alapján járult hozzá a szöveg egy részének átnézéséhez, Csigi Imrének és a Pécsi Püspöki Bíróság többi munkatársainak, a Veszprémi Püspöki Bíróság munkatársainak, nevezetesen Bohus Péternek, Dóczy Lászlónak, Gyűrű Gézának, Pacsay Jánosnak, Párkányi Józsefnek, valamint mindenkinek, aki az 1983-as esztergomi nyári kánonjogi kurzuson megjegyzésével segítette a fordítás munkáját.

Különösképpen szeretnénk hálánkat kifejezni Személyi Józsefnek, a szerzetesjogi szövegtervezet fordításáért (Schema 1980), melyet súlyos betegsége alatt áldozatos munkával készített el, és amelyet a szerzetesjogi kánonok végleges szövegének fordításakor nagymértékben felhasználtunk.

Köszönettel emlékezünk meg arról a türelmes és pontos munkáról is, amit a kézirat gépelése és külső kiállításának rendezése során Bajkay Gabriella nővér végzett.

Adja Isten, hogy mindazt a szépet és jót, amit az új Egyházi Törvénykönyv az egyetemes egyház életében megvalósítani hivatott, a magyar egyházban is eredményesen szolgálhassa.

ERDŐ PÉTER

Budapest, 1984.