A szent fegyelem törvényeit a katolikus egyház az idők során meg szokta reformálni és meg szokta újítani, hogy - mindig hűen az isteni alapítóhoz - kellően megfeleljenek a rábízott, üdvösségre vezérlő küldetésnek. Éppen ettől a szándéktól indítva váltjuk valóra a katolikus világ várakozását, és rendeljük el ma, 1983. január 25-én az átdolgozott Egyházi Törvénykönyv kiadását. Mikor ezt tesszük, gondolatban visszatérünk az 1959. évnek ugyanerre a napjára, amikor elődünk, a boldog emlékű XXIII. János pápa először jelentette be nyilvánosan, hogy elhatározta az 1917. év pünkösdjén kihirdetett hatályos egyházi törvénygyűjtemény megreformálását.

Az Egyházi Törvénykönyv átdolgozásáról szóló döntés két másik döntéssel együtt született, amelyekről a pápa (XXIII. János) ugyanazon a napon beszélt. Az egyik a római egyházmegyei zsinat megtartására, a másik az egyetemes zsinat összehívására vonatkozott. Noha a két esemény közül az első nem tartozik szorosan hozzá a törvénykönyv megreformálásához, a másik, vagyis a zsinat a lehető legnagyobb jelentőségű ennek az ügynek a szempontjából, mert lényegében szorosan összefügg vele.

Ha feltesszük a kérdést, hogy miért érezte át XXIII. János pápa a hatályos törvénykönyv megreformálásának szükségességét, a választ talán magában az 1917-ben kibocsátott törvénykönyvben találjuk meg. Van azonban egy másik és egyben döntő válasz is, hogy tudniillik az egyházjog reformját maga a zsinat, amely az egyháznak a legnagyobb figyelmet szentelte, teljes mértékben akarta, sőt úgy tűnik, követelte.

Nyilvánvaló, hogy a törvénykönyv átdolgozásáról szóló első híradás idején a zsinat még csak a jövőre tervezett vállalkozás volt. Ehhez járul, hogy a zsinati tanítóhivatal rendelkezései, különösen az egyházról szóló tanítása, csak az 1962-65-ös években fogalmazódtak meg. Mégis, mindenki előtt nyilvánvaló, hogy XXIII. János leikének megérzése helyes volt, és méltán mondhatjuk, hogy az egyház hosszú távra szóló érdekét tartotta szem előtt.

Ezért az új törvénykönyvnek, amelyet ma nyilvánosságra hozunk, szükségképpeni előfeltétele volt a zsinat tevékenysége. Bár a zsinattal egyidejűleg jelentették be, időben mégis a zsinat után következik, mivel az előkészítését szolgáló munkálatoknak szükségképpen a zsinatra kellett támaszkodniuk, és így csupán annak lezárása után kezdődhettek meg.

Ha ma visszagondolunk ennek az útnak a kiindulópontjára, 1959. január 25-ére, és magára XXIII. János pápára, az Egyházi Törvénykönyv átdolgozásának kezdeményezőjére, akkor meg kell állapítanunk, hogy ez a törvénykönyv egyetlen szándékból fakadt: a keresztény élet megújításának szándékából. Ez volt az egész zsinati munka irányítója és vezérfonala is.

Áttérve a törvénykönyv kihirdetését megelőző munkálatok természetének és annak a módnak a vizsgálatára, ahogyan kiváltképpen VI. Pál és I. János Pál pápasága alatt és azóta is, egészen a mai napig végezték azokat, világosan ki kell jelentenünk, hogy ezek a munkálatok kiemelkedően kollegiális szellemben folytak. Ez nemcsak a mű külső összeállítására vonatkozik, hanem mélyen érinti maguknak a hozott törvényeknek a lényegét is.

A kollegialitásnak ez az ismertetőjegye, amely ennek a törvénykönyvnek a kialakulását különösképpen jellemzi, teljességgel megfelel a II. Vatikáni Zsinat tanítóhivatalának és jellegének. Ezért a törvénykönyv nem csupán tartalmánál fogva, hanem már keletkezése tekintetében is ennek a zsinatnak a szellemét hordozza. Azét a zsinatét, amelynek okmányaiban az egyház, az üdvösség egyetemes szentsége (vö. Const. Lumen Gentium, 1, 9,48) mint Isten népe áll előttünk, hierarchikus felépítése pedig úgy jelenik meg, mint aminek alapját a fejével egységben levő püspöki testület képezi.

Ezért tehát a püspökök és a püspöki konferenciák felhívást kaptak arra, hogy működjenek együtt az új törvénykönyv előkészítésében, hogy ilyen hosszú utat megjárva, amennyire csak lehetséges, fokozatosan, kollegiális módon érlelődjenek meg azok az új jogi formulák, amelyeknek azután az egész egyház használatára kell szolgálniuk. Ennek a vállalkozásnak minden szakaszában részt vettek a munkában szakértők is: olyan emberek, akik kiválóan jártasak a teológiában, a történelemben és különösen az egyházi jogban, és akiket a világ minden részéről hívtak meg.

Ma mindnyájuknak külön-külön is hálás köszönetet szeretnénk mondani.

Először is azok az elhunyt bíborosok jelennek meg szemünk előtt, akik az előkészítő bizottság élén álltak: Pietro Ciriaci bíboros, aki a művet elkezdte, és Pericle Felici bíboros, aki a munkák menetét sok éven át, szinte egészen a lezárásig vezette. Azután ennek a bizottságnak a titkáraira gondolunk, a főtisztelendő Giacomo Violardo úrra, a későbbi bíborosra, valamint Raimondo Bidagor jezsuita atyára, akik bőséges tudományukat és bölcsességüket fordították erre a munkára. Velük együtt megemlékezünk azokról a bíborosokról, érsekekről, püspökökről és a bizottság minden volt tagjáról, valamint az egyes szakcsoportok tanácsadóiról, akik ezekben az években oly nagy igyekezettel dolgoztak, és akiket Isten időközben az örökkévalóságba szólított. Mindnyájukért Istenhez száll most imádságunk.

De meg akarunk emlékezni az élőkről is, mindenekelőtt a bizottság jelenlegi helyettes elnökéről, tisztelendő testvérünkről, Rosalio Castillo Laráról, aki hosszú időn keresztül kiváló munkát végzett ebben a fontos tisztségben; azután a kedves Willy Onclin atyáról, aki fáradhatatlan szorgalmával és lelkiismeretességével nagyban hozzájárult a mű sikeres befejezéséhez; továbbá mindenki másról, aki ebben a bizottságban akár bíboros tagként, akár tisztségviselőként, tanácsadóként és munkatársként a szakcsoportokban vagy más hivatalokban értékesen hozzájárult ennek a hatalmas és átfogó műnek a kidolgozásához és elkészítéséhez.

Amikor ma kihirdetjük a törvénykönyvet, teljesen tudatában vagyunk annak, hogy ez a cselekedet pápai tekintélyünk és hatalmunk kifejezése, és így primáciális jelleggel rendelkezik. Éppúgy tudatában vagyunk azonban annak is, hogy ez a törvénykönyv tartalmát tekintve összes püspök testvérünknek az egyházról való kollegiális gondoskodását tükrözi; sőt bizonyos mértékben a zsinathoz hasonlóan, ez a törvénykönyv olyan kollegiális együttműködés gyümölcsének tekintendő, amely az egész egyházban elszórtan megtalálható szakértők és szakintézetek erőinek egyesítésével valósult meg.

Felmerül azonban egy másik kérdés is. Ez az Egyházi Törvénykönyv természetére vonatkozik. Ahhoz, hogy erre a kérdésre helyes választ adhassunk, lélekben fel kell idéznünk azt a régi jogi örökséget, amely az Ó- és Újszövetség könyveiben található, és amelyből az egyház egész jogi és törvényhozói hagyománya mint első forrásából ered.

Az Úr Krisztus ugyanis egyáltalán nem rombolta le a törvénynek és a prófétáknak azt a gazdag örökségét, amely Isten népe történelme és tapasztalása révén az Ószövetségben fokozatosan halmozódott fel, hanem beteljesítette (vö. Mt 5,17), hogy új és mélyebb formában tartozzék hozzá az Újszövetség örökségéhez. Noha Szent Pál a húsvéti misztériumot magyarázva azt tanítja, hogy a megigazulás nem a törvény műveiből, hanem a hitből fakad (vö. Róm 3,28; Gal 2,16), mégsem zárja ki a tízparancsolat kötelező erejét (vö. Róm 13, 8-10; Gal 5,13-25; 6,2), és nem tagadja Isten egyházában a fegyelmi rend jelentőségét (vö. 1Kor 5. és 6. fej.). Így az újszövetségi iratok lehetővé teszik számunkra, hogy még sokkal inkább felfogjuk ennek a fegyelemnek a jelentőségét, és jobban megértsük, hogy ez szorosan összefügg magának az evangélium üzenetének üdvösségszerző jellegével.

Ezek alapján eléggé nyilvánvalónak tűnik, hogy a törvénykönyv célja egyáltalán nem az, hogy az egyház életében a krisztushívők hitét, a kegyelmet, a karizmákat és különösen a szeretetet helyettesítse. Éppen ellenkezőleg, a törvénykönyv inkább arra törekszik, hogy olyan rendet hozzon létre az egyházi társadalomban, amely a szeretetnek, a kegyelemnek és a karizmának kiváló jelentőséget tulajdonít, és egyszersmind megkönnyíti rendezett fejlődésüket mind az egyházi társadalom, mind a hozzá tartozó egyes emberek életében.

Mint az egyháznak a kinyilatkoztatás és a hagyomány jogi és törvényhozói örökségén alapuló elsődleges törvényhozói okmánya, a törvénykönyv szükséges eszköznek tekintendő, amelynek segítségével meg lehet őrizni a kellő rendet mind az egyéni, mind a társas életben, mind magának az egyháznak a tevékenységében. Ezért az egyház hierarchikus és szerves struktúrájának az isteni alapítótól meghatározott vagy az apostoli, illetve egyéb nagyon régi hagyományon alapuló alapvető elemein kívül, valamint az egyházra bízott hármas feladat gyakorlására vonatkozó legfőbb elveken kívül, a törvénykönyvnek bizonyos szabályokat és cselekvési normákat is meg kell határoznia.

Az olyan eszköz, mint a törvénykönyv teljesen megfelel az egyház lényegének, ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat tanítóhivatala a maga egészében, különösen pedig ekkléziológiai tanításában kifejti. Sőt, ez az új törvénykönyv bizonyos értelemben felfogható úgy is, mint nagy törekvés az egyházról szóló zsinati tanításnak a kánonjog nyelvére való lefordítására. Ha nem lehetséges is a zsinat tanítása által az egyházról rajzolt képet tökéletesen átültetni a kánonjog nyelvére, mégis a törvénykönyvet mindig ahhoz a képhez kell viszonyítani, mint alapvető mintához. Ennek alapvonalait kell lehetőség szerint természetének megfelelően kifejeznie.

Ebből néhány alapvető irányelv adódik, amelyekhez az egész törvénykönyv igazodik mind anyaga, mind az ezzel az anyaggal összefüggő nyelvezet tekintetében.

Sőt, azt állíthatjuk, hogy ebből adódik a törvénykönyvnek az a jellege, amely a II. Vatikáni Zsinat tanítóhivatala, különösképpen a dogmatikus és a lelkipásztori rendelkezésben foglalt tanítás kiegészítésévé avatja.

Ebből következik, hogy az az alapvető újdonság, amely - az egyház törvényhozói hagyományától való eltérés nélkül - a II. Vatikáni Zsinatban, különösképpen annak ekkléziológiai tanításában található, egyúttal az új törvénykönyv újdonságának is alapját képezi.

Azok közül az elemek közül pedig, amelyek az egyház valódi és sajátos képét fejezik ki, a legfőbbek a következők: az a tanítás, amely az egyházat mint Isten népét (vö. Const. Lumen Gentium, 2), a hierarchikus tekintélyt pedig mint szolgálatot állítja elénk (uo., 3); azután az a tanítás, amely az egyházat mint communiót ábrázolja, és megállapítja azokat a szükségszerű kapcsolatokat, melyek a részegyház és az egyetemes egyház között, valamint a kollegialitás és a primátus között kell hogy fennálljanak; továbbá az a tanítás amely szerint Isten népének minden tagja a maga sajátos módján részesül Krisztus hármas feladatából, tudniillik a papi, a prófétai és a királyi feladatból. Ezzel a tanítással kapcsolatos a krisztushívők, különösen a világiak kötelességeire és jogaira vonatkozó tanítás is, valamint az a törekvés, amelyet az egyháznak az ökumenizmus érdekében kell kifejtenie.

Ha tehát a II. Vatikáni Zsinat a hagyomány kincstárából régit és újat hozott elő, és újdonsága ezekben és más elemekben fedezhető fel, akkor nyilvánvaló, hogy a törvénykönyv az újdonságban való hűségnek és a hűségben való újdonságnak ugyanezt a jegyét hordja magán, és ehhez igazodik mind sajátos anyagában, mind pedig sajátos nyelvezetében.

Az új Egyházi Törvénykönyv olyan időben lát napvilágot, amikor kihirdetését az egész egyház püspökei nem csupán kívánják, hanem kitartóan és hevesen sürgetik is.

És valóban az Egyházi Törvénykönyv teljességgel szükséges az egyház számára. Mivel az egyház felépítésében társadalmi és látható szervezet is, szabályokra van szüksége, hogy láthatóvá váljék hierarchikus és szerves struktúrája, hogy az Istentől rábízott feladatoknak, különösen a szent hatalomnak és a szentségek kiszolgáltatásának gyakorlása megfelelő rendezést nyerjen, hogy a krisztushívők kölcsönös kapcsolatai szereteten alapuló igazságosság szerint alakuljanak, az egyes hívők jogainak biztosításával és meghatározásával, és végül, hogy a keresztény élet tökéletesebb megélésére irányuló közös kezdeményezések a kánoni törvények segítségével támogatást, erősítést és serkentést kapjanak.

Végül a kánoni törvények természetüknél fogva megkívánják, hogy megtartsák őket. Ezért a lehető legnagyobb gondot fordították arra, hogy a törvénykönyv hosszú előkészítése során a szabályok pontos kifejezést nyerjenek és szilárd jogi, kánoni és teológiai alapra épüljenek.

Mindezek után a megfontolások után azt kívánjuk, hogy az új kánoni törvényhozás hatékony eszközzé váljék, amelynek segítségével az egyház a II. Vatikáni Zsinat szellemében tökéletesedhet, és egyre inkább alkalmassá lesz a világban megvalósítandó üdvösséghozó feladatára.

Bizakodó lélekkel tárjuk fel mindenki előtt ezeket a meggondolásokat, amikor a latin egyház számára kihirdetjük az egyházi törvényeknek ezt a legfőbb gyűjteményét.

Adja Isten, hogy az öröm és a béke, az igazságosság és az engedelmesség legyenek ennek a törvénykönyvnek az ajánlói, és hogy amit a fő előír, azt a testben meg is tartsák.

Az isteni kegyelem segítségében bízva, Szent Péter és Pál apostol tekintélyére támaszkodva, biztos tudatában annak, amit teszünk eleget téve az egész világ püspökei kívánságának, akik velünk kollegiális érzülettel együtt dolgoztak, legfőbb hatalmunk alapján, ezzel a mostantól kezdve érvényes rendelkezésünkkel a jelen törvénykönyvet úgy, ahogyan összeállították és átdolgozták, kihirdetjük. Elrendeljük, hogy a továbbiakban az egész latin egyház számára törvényerővel rendelkezzék, s megtartását rábízzuk az összes illetékes éber felügyeletére. Hogy pedig ezeket az előírásokat hatálybalépésük előtt mindenki megismerhesse és alaposan tanulmányozhassa, kijelentjük, hogy azok 1983 adventjének első vasárnapjától kezdve nyernek kötelező erőt még akkor is, ha egyébként ellentétes intézkedések, rendelkezések vagy akár különleges, sőt egyedi említésre méltó kiváltságok vagy ellenkező jogszokások lettek volna érvényben.

Felszólítjuk tehát minden kedves fiunkat és leányunkat, hogy ezeket az előírásokat őszinte szívvel és jó szándékkal tartsa meg, abban a bizakodó reményben, hogy az egyház buzgó fegyelme felvirágzik és így a lelkek üdvösségének ügye is fellendül a Boldogságos Szűz Máriának, az egyház édesanyjának segítségével.

Kelt Rómában, 1983. január 25-én, a Vatikáni Palotában, pápaságunk ötödik évében.